Megbékélés

Ha kitárul a kapu, és bezárják mögötted az ajtókat

A napsugár arany táncot jár a Küküllő tükrén.
Vörös, aranysárga, rozsdabarna,
Volt-zöld koronák csodálják merengve.

Egy szellő.
„Körötte csend amerre ment”…

Érezte, mindennek vége.
Elvált az ágtól, de meg tétovázik…

Nem, ez nem lehet igaz!
Máris?
De hisz most volt, hogy dús nedv keringett ereiben
És arcán lágy-melegen simított végig a mai gyilkos.

Ó, nem! Hát hagytok leesni?
Jól van, megyek már.

Szervusz, Élet.
Búcsúzom tőled, hajnalcsillag,
Nyári nap,
Madárdal,
Gyerekkacaj.

Ég veled, holdvilág!
És veletek is, sorstársaim.

Mi lehullunk.
Számunkra már nem lesz tavasz.
A fán majd új rügy fakad,
És táplálni fogják egymást,
És újra felnő az Élet,
Hogy legyen kinek meghalnia.

Bólint a fa, elégedett:
Még egy fia útra kelt.

(A folyóba nézek…
Én is egy nagy fa vagyok,
És a szemem környékéről
A vízbe hull
Egy sárgult falevél.)

(1986?)