Égszínkékek

Ahogy elnézem a csendes hóesést, a faágakat díszítő hópamacsokat, a houstoni kertem és lakói jutnak eszembe. Vajon hogy vannak? Biztos hiányzik nekik a törődésem, a víz és az élelem. …Mintha egy másik életben lett volna. Valaki máséban. És mégis fáj. Sajog.



Amint sürgölődnek a hókotrók, valamiért szentmártoni telek jutnak eszembe. Pedig nem is hiszem, hogy sok volt. (Esetleg egy vagy kettő.) Határozott eseményről nincs is talán emlékem. Csak a gondolat/érzés, hogy milyen lehet(ett) egy ilyen meghitt, hóeséses reggel ott. Bizonyára jelentősen csendesebb, hisz ott nem voltak járművek/gépek; az emberi tevekénységek összefonódtak az állatok rutinjával, a termeszét ritmusával.

Emlékszem, mindig olyan boldog izgalomba hozott a hóesés, a friss hó, hogy azonnal ki akartam menni és megérinteni, csodálni; hagyni, hogy az arcomra hulljon, és ott elolvadjon. Előhajkurásztam a barátnőket, hogy menjünk hóembert építeni, szánkózni.

Még ott van az emlék, amikor anyum pokrócokba burkolt a szánkón, és apum elvitt egy körre. (Ő csinálta a szánkót, benn a gyárban. Mint ahogy a csillárjainkat is. …Meg az elefánt csúszdát – Matildot – a székelyudvarhelyi városi játszóterén.) Nem is mindig volt más célja is a kiruccanásnak, mint az én megszánkóztatásom. És mégis vitt. Pedig nem volt épkézláb téli lábbelije: vékony és csúszós volt a cipője talpa. De mégis szaladt velem a járdán vagy az út szélén; csúszott, kisiklatott félkörben. Ami nem tudom, hogy tetszett-e vagy ijesztett igazán…

Volt, hogy Emil is ott ült mögöttem. Neki biztos tetszett.

Nem tudom hova lettek a vastag hófelhők, de az ég kék árnyalatai most olyanok, mint a mellény, amit egyszer kötöttem többféle égszínkék fonalból. Van a halvány türkizszerű, aztán a hűvösebb, mélyebb színben játszó, világos, áttetsző királykék. És a felhőfoszlányok. Gyönyörű. És csodálatos.

2016, február 20.