Look What We've Become, Grace Potter. Hungarian translation / Magyarra fordította: Iren Bencze Azt mondták hajtsak fejet Azt mondták, ne fussak Azt mondták, sajnáljuk, nincs szerencséd Azt mondták, kussoljak Azt mondták, sosem jön el az én napom Tehát torkom szakadtából üvöltöttem, és egyenesen a Nap felé rohantam És mindig azt mondták, nem lesz belőlünk semmi Nézd, mit hoztunk létre (lásd, mit hoztunk létre), hé! És mindig azt mondták, hogy semmi sem lesz belőlünk De nézd, mivé lettünk (lásd, mivé lettünk) És azt mondták, te ezt nem érted Azt mondták, add fel Aztán elkapták a karod És kivezettek az ajtón A szavaidnak nincs hangja Álmaim a földön hevernek De felemelkedsz a föld alól És már nem az vagyok, aki voltam És mindig azt mondták, nem lesz belőlünk semmi Nézd, mit hoztunk létre (lásd, mit hoztunk létre), hé! És mindig azt mondták, hogy semmi sem lesz belőlünk De nézd, mivé lettünk (lásd, mivé lettünk) Azt mondták, hogy most már vége A világnak e

  [Translated from the Hungarian   Udvarhelyi iskolámhoz   by Ferenc Szemlér.] To my school in  Odorhei Should they ask: / where did your journey begin? — name this / school / here! / — which may have had problems and faults / but let no accusation / fall upon her, / for your roots and trunk have her / to thank, / that they lived and bred. It stands on the hills of Udvarhely where / the Romans halted, / with arms swarming in blazing brilliance. / Where from under the Harghita’s / snow-capped mounts / and forests /  Prince Csaba  descended. / Where the harsh / present always faced the poor, / and where among his deadly woes / spun gripping rebel tales / wishing and struggling for the future / not the legendary but the real  Szekler . Scroll through the old registry, / where your name’s been standing for years / but where your dazed eyes see for centuries / back to the page / beginning with the name of Matthias Sámbár*, / and your sinking / heart cannot feel the difference between / spri

Tisztában voltam azzal, hogy "fura gyerek" vagyok, és ezt a tényt már 3 éves koromban tudatosan elfogadtam. A rákövetkező évek során azonban kezdtem ráébredni, hogy van más is, amit fel kell ismernem és elfogadnom: a meg nem értettséget. És a vele járó félreértelmezéseket és a téves besorolásokat. Gyakran, amikor a szüleim rosszasággal vádoltak, könnyes szemű zavarodottságban álltam, miközben a hibáztatások vagy verések folytatódtak. Miért annyira nehéz megérteni, hogy márcsak azért sem tehettem olyat, amivel vádoltak, mert olyasmik egyáltalán nem érdekeltek; észre sem vettem olyanokat. Az elmémet akkor – és még mindig – teljesen lefoglalta a természet és a világegyetem megismerése; és a tudással járó megnövekedett szeretet és felelősségérzet. Ilyen egyoldalú bántalmazások után – a szüleim fenyítettek, míg én álltam szótlan hitetlenségben, és könnyek gördültek le az arcomon, patakokban – bementem a bátyámmal közös szobánkba, és a kanapén fekve a falvédőre szegeztem a teki

Well actually, Chuck Lorre's epiphany #383 , generalized "...I finally woke up to the fact that the principles I was taught as a child, like fairness and justice, have no place in the world of power and money. The rules of the sandbox, strictly enforced by a wise and compassionate adult, are laughable when the sandbox is [insert your field here] . [...] Further complicating the situation is our collective, unconscious desire to be supervised by that wise and compassionate adult. But there is no such adult. The truth is, we are alone in the sandbox. The game we play, seemingly forever, is called "Ideals vs. Money and Bats." For what it's worth, I'm betting on the latter, but there's a little boy [girl] in me who insists on voting for the former." Thank you, Chuck; I hope you excuse the tweaked context. It's just encouraging to know that there are like-minded children wandering in the sandbox.

Ahogy elnézem a csendes hóesést, a faágakat díszítő hópamacsokat, a houstoni kertem és lakói jutnak eszembe. Vajon hogy vannak? Biztos hiányzik nekik a törődésem, a víz és az élelem. …Mintha egy másik életben lett volna. Valaki máséban. És mégis fáj. Sajog. Amint sürgölődnek a hókotrók, valamiért szentmártoni telek jutnak eszembe. Pedig nem is hiszem, hogy sok volt. (Esetleg egy vagy kettő.) Határozott eseményről nincs is talán emlékem. Csak a gondolat/érzés, hogy milyen lehet(ett) egy ilyen meghitt, hóeséses reggel ott. Bizonyára jelentősen csendesebb, hisz ott nem voltak járművek/gépek; az emberi tevekénységek összefonódtak az állatok rutinjával, a termeszét ritmusával. Emlékszem, mindig olyan boldog izgalomba hozott a hóesés, a friss hó, hogy azonnal ki akartam menni és megérinteni, csodálni; hagyni, hogy az arcomra hulljon, és ott elolvadjon. Előhajkurásztam a barátnőket, hogy menjünk hóembert építeni, szánkózni. Még ott van az emlék, amikor anyum pokrócokba burkolt a sz